Ihlet forrásom több is volt. A címmel eleinte gondban voltam,de segítségemre sietett egy gyönyörű dal, a Now or Never
Részben magához a történethez is inspirációt adott.
A főszereplőm karaktere egy, Boonie által megadott kép alapján született, amin a Granada stúdió Irene Adlerje volt látható.
Nem lenne értelme tagadnom,hogy időközben kissé átalakult a fejemben és lett belőle egy saját karakter, egy saját történettel.
Most
vagy Soha
( Now or Never )
I. rész
A nevem Claire Gilmore.
Ezen a néven születtem. A sors azonban nem hagyta,hogy büszkén hordjam magamon
családom örökségét. Nem az én döntésem volt,hogy a felsőbb osztály, mint Lady Drummond ismerjen meg,ahogy az sem,hogy
mostanra rám aggattak egy egészen más nevet. Az Özvegy. Így hív minden hírlap,
mindenki, aki csak hallott ügyemről, s arról, amit elkövettem. Egy esztendeje kell
ezt eltűrnöm, ám a szenvedésem már hosszú évek óta tart.
Most, hogy megszületett a
hivatalos döntés, úgy érzem, elmesélhetem történetem.
Két napom van hátra. Az
ítélet kötél általi halál. Nem félek és nem tagadom bűnösségemet. Minden igaz. Kioltottam
egy életet. Válaszul egy különb ember meggyilkolásáért, keserűségből álltam
bosszút.
Megérdemlem hát, hogy így
végezzem, de mégiscsak könnyebb úgy búcsúznom ettől a világtól, hogy a tőlem
telhető legnagyobb hűséggel papírra vetem emlékeimet. Közelgő halálom az
egyetlen ok, ami rávisz arra, hogy önmagamat gyötörve, újra éljem mind azt a
bánatot és elmúlt boldogságot, ami a végső tragédiához vezetett.
Nem hallaná soha senki
tőlem, hogyan omlott össze életem, ha az öregkór, a végelgyengülés vagy egy
betegség vinne el… De engem akasztófa vár.
A
Gilmore család gyermeke ként születtem egy felföldi kis faluban. Valamikor
nemesi ranggal büszkélkedhetett déd apám, de születésem kor épphogy a
középosztály kiváltságait élvezhettük s ezt sem sokáig. Második gyermek voltam,
de bátyámat nem ismerhettem korai és hirtelen halála miatt, melynek okán
szüleim, ahogy tőlük tellett igyekeztek mindent megadni nekem, amit fivéremnek
már nem adhattak. Nevelésem tehát eltért a városi angolkisasszonyokétól, ahogy
vérmérsékletem sem volt olyan rideg, úgy modorom is kötetlenebb,
felszabadultabb volt gyermeki éveimben. Nem mondták meg mit hogyan végezzek,
sőt gyakran nem is köteleztek munkára a birtokon, ami arra ösztönzött, hogy
magam fedezzek fel és tanuljak. Nem kényeztettek el, de körülvettek
szeretetükkel, nem készítve fel arra, hogy végül magamra maradok…
Amíg
anyagi helyzetünk engedte, apámat a kioldhatatlan vágy, hogy fiát valamiképp
visszakapja különös szeszélyre vitte rá, mert akkor csupán annak tartottam. Kedvelt
idő töltése volt, hogy engem lovagolni tanítson, már egész korán, amit magam is
boldogan tanultam el tőle, a lehető legjobb tudásom szerint. Fiatal korom miatt
talán, de egy darabig azonban másra szánta ideje nagy részét. Egy idősebb fiút
tanított lőni, aki gyakran vendégeskedett nálunk a jobb időkben. Hiába volt
udvarias és tisztelettudó, az arca és egész megjelenése kellemes, én makacsul
riválisomnak tekintettem őt és elhatároztam, hogy jobb leszek nála. Mosolyt
csal arcomra, ha visszaemlékszem mennyire komolyan vettem ezt az ostoba
versengést. Fel sem tűnt, hogy próbálkozásaim és sorozatos kudarcaim már inkább
szánalmat ébresztőek, mint dicséretre méltóak. Azt gondoltam ugyan is, hogy
lőni gyerekjáték, így óvatlanul egyedül próbáltam elsajátítani egy régi
pisztoly használatát. Égett az arcom a szégyentől, mikor épp versenytársam
kapott rajta szerencsétlenkedésemen. Gyermeki hevességgel, kis híján neki
ugrottam, amikor arcán megláttam azt a különös elnéző mosolyt. Rövidesen
felajánlotta, hogy amit ő tud, szívesen átadja nekem, ha megígérem neki, hogy a
felügyelete nélkül nem nyúlok fegyverhez.
-
Az édesapja rettentő mérges lenne, ha látná mit művel a kisasszony… - jegyezte
meg komolyan – De úgy gondolom, van hozzá ügyessége. Elszántsága minden képp.
-
Ne higgye, hogy ettől, majd kevésbé haragszom önre. – vágtam rá a durcás választ,
amivel sikerült hangos nevetésre ingerelnem. Az első gondolatom az volt, hogy
faképnél hagyom. Megmondom neki, hogy nem kérek a segítségéből, dühöngtem
magamban, de valami még is megakadályozott ebben. Korábban nála kötött ki a pisztoly,
amivel gyakorlásba fogtam, így azt most is hosszú ujjai között tartotta. Láttam
arcán, ahogy átgondolja, valóban érdemes-e rám pazarolnia az idejét. Sosem
voltam rá kíváncsi, csak dühös és féltékeny, így ha nem volt kötelező a
találkozás, messziről elkerültem. Először történt meg, hogy szemtől szembe
álltam vele. Valami különös hatást gyakorolt rám, amit nem tudtam magamnak
megmagyarázni, de igyekeztem lerázni ezt az érzést.
Végül
úgy tűnt döntésre jutott velem kapcsolatban, bár akkorra már nem mertem a
szemébe nézni, így a cipőmet tanulmányozva vártam hogyan határoz. Szerettem volna tudomására adni, hogy vagyok
olyan jó, mint ő, ha nem jobb, de be kellett látnom, hogy apám tanításával
nagyobb előnyben van. Tétovázása arra engedett következtetni, hogy talán tart
apám haragjától, de mivel egy ideje nem néztem fel rá, nem sejthettem mi jár
fejében. Meglepett mikor egyszer csak kezembe nyomta a fegyvert.
- Most vagy soha, Miss Gilmore. – mindössze
ennyit mondott. Egyikünk sem tudta, később mit jelent majd mindez.
Tragikus
események szakították félbe tanulásomat, melynek első súlyos következménye
egyetlen barátom távozása volt. Ekkortájt már tizenhét éves voltam, de lelkem
még mindig vadabb és gyermekibb a kelleténél. Meg kellet hát tapasztalnom,
milyen keserű az élet.
A birtokunk nagy részét el kellett adnunk és
úgy tűnt a teljes csődtől ez sem menthet meg. Hónapokkal később, a legnagyobb tél idején,
szinte mindenünk elveszett. Fájdalommal
gondolok ezekre a napokra, mert itt kezdődött minden rossz.
Anyámat
veszítettem el leghamarabb, akit a kilátástalan körülmények és a hideg tél ölt
meg, soká tartó szenvedés után. Apám nem
sokára követte őt,de előbb szinte beleőrült a tudatba,hogy képtelen volt
gondoskodni családjáról. Itallal próbálta csillapítani bánatát, ami kezdetben
tartotta benne a lelket. Oly annyira, hogy miután ketten maradtunk, írt egy
levelet unoka fivérének, azzal a kéréssel, hogy míg nem rendeződnek dolgai, egy
rövid időre, mivel, hogy gyermeke nincs, magához vehetne engem.
Rokonomnak
köszönhetem tehát, hogy felkerülten Londonba. Úgy éreztem ezért hálával és
megbecsüléssel tartozom a házaspárnak. Így megfogadtam, hogy bármibe is kerül
rendes jól nevelt és vérbeli angollá válok,hogy őket méltón kárpótoljam a rám
szánt figyelemért. Nem sejtettem, hogy ők lesznek, akik sorsomat végleg a
boldogtalanság felé terelik majd.
Nem
egész hat év alatt, míg gondos tanítatás és kényelem jutott osztályrészemül,
sikerült szilaj természetem megfékeznem, de sosem változtam meg egészen. Akkor öltöttem magamra a méltóságot sugárzó,
kimért hölgy biztonságot adó álcáját.
Senki
nem talált kivetni valót modoromban. Jólneveltségem sok fiatalabb társam
példájául szolgált.
Hiú
és beképzelt soha nem voltam, talán csak büszke, arra, hogy sikerült
valamennyire kimásznom a viszontagságok közül és megtartanom méltóságomat,
annak ellenére, hogy mások jótékonysága révén jutottam mindahhoz a tudáshoz,
amely most különbé tesz egy csődbe jutott földes úr lányánál…
Miután
bevezettek a társasági életbe és megnyílt előttem a bálok, színházak és
különféle összejövetelek világa, nem volt időm azon rágódni, mi lehet szegény
apámmal, bár elfedni sosem tudtam jóságát, melynek új életem köszönhettem. Sosem hívtam fel magamra a figyelmet, mert
nem éreztem, hogy bárkinél különb volnék arcra vagy megjelenésre, ezért
viszonylag későn fedeztem fel,hogy van némi hatásom a férfiakra. Huszonöt éves
voltam,de semmi képp nem állt
szándékomban visszaélni,azzal, amit mások szépségnek mondtak. Jellemem egyik kiirthatatlan részét képezte a
függetlenség utáni vágy. Ez elég erősen élt bennem, így nagyon sokáig örömmel
töltött el, hogy engem nem köt sem érzelmi sem pedig egyéb bilincs egyetlen
lélekhez sem.
Kissé
még szántam is azokat a nőket, akik et már egész fiatalon férjhez adtak, hiszen
én magam boldog voltam így, szabadon.
Akkor
még nem ismertem a szerelem és a szenvedély elsöprő erejét. Regényes
képzelgések és álmok között éltem és jó darabig, mindössze ennyi maradt nekem a
szörnyű gúzsba kötő fogság öt éves kényszere alatt is.
Semmit
sem sejtettem, abból, amit jó tevő rokonaim a következő születésnapomra
terveztek.
Orvul
ért a támadásuk, amire kellően fel sem készülhettem. Még boldogsággal töltött
el a gondolat, hogy az én tiszteletemre bált rendeznek majd, de véletlenül sem
fordult volna meg a fejemben az az alattomos gondolat, hogy mind ez azért
teszik, mert minden vágyuk engem lerázni a nyakukról.
Jóval
később tudtam meg, hogy apám időközben meghalt, amit valami okból eltitkoltak
előlem. Azért, hogy valami hasznomat is
lássák minden kérdés vagy figyelmeztetés nélkül úgy döntöttek, huszonhat évesen
ideje végre férjhez mennem.
Ha
nem így zajlanak az események talán még az irántuk érzett hálám legyűrte volna
ellenszenvet, de ezzel a tettükkel úgy éreztem mintha elárultak volna. Megalázónak
éreztem, hogy a rengeteg ember előtt, akik a születésnapomra kaptak meghívást, most,
mint egy semmit mondó és tehetetlen ajándékot egyszerűen átadnak engem egy
ismeretlen és eddig sosem látott férfinak.
Életem
ezzel a nappal újra hullámvölgybe süllyedt.
Mint
mondtam ez után öt év telt el. Ez alatt lelkem többet nélkülözött, mint valaha.
Látszatra megőriztem erőm, mert ez így illett Lady Drummond-hoz. Mikor azon az estén
szembekerültem azzal az emberrel, durva arcán láttam, hogy szerelmet vagy
törődést aligha várhatok tőle. Azóta nem is titkolta, hogy puszta szeszélyből
vett el. Sőt undok vigyorral vallotta meg , hogy nem is tudja,mi másra volnék
jó,azon kívül,hogy mint egy trófeát vagy
különleges ereklyét, véletlenül sem ékszert, mutogasson és dicsekedhessen
szerzeményével. A düh első rohamában egy este mindenem hátra hagyva szökni
próbáltam, de keserűen megbántam. Az első alkalom volt, hogy kezet emelt rám,
mert szeretni nem tudott, de birtokolni akart. Kénytelen voltam elfogadni sorsomat. Kétszínűsége
ugyan is durván megtévesztette azokat, akik körül vették. Mondhatni
köztiszteletben állott, így senki sem hitt volna egy rágalmazó feleségnek, mi több
önmagamat hoztam volna csupán szégyenbe, ha tudtukra adom, milyen is ez a
szörnyeteg valójában. Nem sok választásom volt hát. A lelkemben gyűlő fájdalom, hidegé tett, habár
egyáltalán nem kerültem a társaságot.
Szinte menekültem a máskülönben gyönyörűnek és fényűzőnek mondható ódon
kúria falai közül, mert nekem nem volt más csak börtön. Az összejövetelekben minimális élvezetet
leltem, ahogy színházi vagy épp opera előadásokban is, hiszen csak a felejtés
eszközét és nem a szórakozás láttam bennük.
Ám a látszatot sikerült fenntartottam. Tudat alatt gyakran motoszkált
bennem a most vagy soha érzése. Egy megnyerő arcra nézve rájöttem, elképzelhető
hogy sokan szívesen eldobnák kedvesüket értem, de abban a pillanatban saját
fájdalmamra gondoltam. Engem sosem szerettek igazán, s bár meg nem csaltak, de
azzal nem teszem elviselhetőbbé az életem, ha másét darabokra töröm, egyetlen
éjszakáért cserébe, hisz többet sosem mertem volna remélni…
Hű
maradtam hát gyötrőmhöz, de véletlenül sem ő érte, hanem a saját így is
törékeny lelik békém érdekében.
Csekély
vigaszt nyújtott ez, de némiképp kielégített, hogy a lehető leg több időt távol
töltve tőle, csupán házam egy kísérteteként gondoltam rá.
