Kényszerszünet

Az új év eleje jól kezdődött,de úgy tűnik nincs szerencsém.Körülbelül egy hete belekezdtem a Sherlock első részének fordításába. A felirat megszületett ugyan,de  a gép teljesen meghalt. Ezért még kevesebbet tudok a bloggal foglalkozni sajnos. Nem tudom,mikor lesz alkalmam írni valamit a sorozatról és a Hobbitról,de remélem,hogy valahogy sort tudok rá keríteni.
Most kényszerszünetre megyek,mert csak anyum laptopján tudok működni néha nap,de addig is kíváncsi vagyok  a véleményetekre!

See you soon!

Laryssa 

Ünnepi hangulat

Volt egy kis időm és össze válogattam néhány szép dalt,így az  ünnepek idejére  . 

Szeretnék minden idelátogatónak nyugodt és békés Karácsonyt kívánni ezzel! :) 

Természetesen csello,Josh ,hegedű és zongora dalok...  

  

Apróságok

Üdvözlet!

Elég régóta nem voltam aminek több oka is van. Többe között természetesen a szabadidő hiánya,amit csak ront,hogy sajnos albérletet keresünk,így folyton megy a pakolás,hogy készenlétben legyen minden,ha  hurcolkodni kell. Plusz boldogság,hogy rendetlenkedik a gép, szóval alig-alig tudjuk használni. Ennél már csak az lesz rosszabb,amikor elköltözünk és nem lesz bekötve a net... Remek. Tehát senki ne lepődjön meg,ha egy időre eltűnök!

Addig hoztam egy rövid szösszenetet. Ezt kivételesen közzétettem máshol is , még hozzá a Merengőn. Itt szintén Laryssa írói néven áll szándékomban írásokat feltölteni.

Egy nyúlfarknyi fanfic kezdemény,aminek lehet hogy lesz folytatása is!

Természetesen Sherlock, de már most szólok: a saját felfogásom és meglátásom építem bele!

Most vagy Soha 3.

Most vagy Soha 

( Now or Never ) 

3. rész

Ezek után még nehezebbé vált szöknöm előle és az egyre erősödő érzések elől, amik mint a mágnes húztak hozzá.

Még azon a Szilveszteri estén visszavonhatatlanul beleszerettem, elkövetve ezzel életem legnagyobb hibáját, amivel veszélybe sodortam és végül halálba küldtem az egyetlent, aki viszont szeretett…

Túl hamar fordult olyan komolyra minden.

Helyzetünkön rontott, hogy Allen, mint sok más vendég is, az újév néhány napját   Drummond birtokon töltötte.

Egyikünk sem hitte talán, hogy ilyen erősnek bizonyul, az, amit egészen mostanáig fel sem fedeztünk magunkban.

Bizonyos, hogy a sors akarta így és soha egyetlen napra sem bántam meg, amit tettünk, csak azt, hogy rosszkor, rosszidőben szántuk végül rá magunkat.

Találkozásunk annyira felkavart, hogy napokon át gyötrődtem. Sokáig képtelen voltam lehunyni szemem, mert olyankor féltve őrzött vágyaim kergettek őrületbe.  Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ő is itt van és talán épp rám gondol.  

Nyugalomra vágyva lemerészkedtem a mindig is csöndes és eldugott könyvtár szobába. Oda érve az ajtó előtt azonban megtorpantam. Léptek zaját hallottam át a sötét ajtón és az alatta kiszűrődő fény tudtomra adta, hogy van odabent valaki.

Az a jól ismert érzés, ami akkor tört rám, ha megakadt rajtam egy szempár, újra hatalmába kerített.  Talán elszalasztom az egyetlen alkalmat, hogy megváljam, neki mit érzek… Olyan erős rettegés csúszott végig a gerincemen, melyhez hasonlót soha sem éreztem. Tudtam az elvesztésétől tartok ennyire, de nem éreztem át ennek valódi súlyosságát. Már nem tudom meg mi lett volna, ha legyőzöm önmagam. Talán már a következő hajnalon elmegy és magamra hagy. .. Ám egyikünk sem tudta már magába fojtani a hosszú évek óta elnyomott szerelmet .  A vágyat,hogy azt, ami az életünkben menthetetlenül elromlott, ha csak néhány percre vagy órára,de  a boldogság múló illúziójára cseréljük,már  lehetetlen lett volna csitítani. Felkészülve és elfogadva odabenn mi vár rám, lenyomtam a kilincset.  

A szeretett arc fordult felém, a kandalló lobogó fényében. Nem rémület, sokkal inkább megkönnyebbülés tűnt fel vonásain amint megpillantott engem. Éreztem, hogyan zubog ereimben a vér és szavakra sem lelve kutattam zöldé sötétedő szemeit, várva valamire. Nem akartam tudomás venni a könnyeimről, melyek öt éve akkor először törtek fel belőlem.  Nem azt akartam, hogy szánjon. Talán nem szeret, kérdeztem elszoruló szívvel magamtól.  Egyetlen pillanatra sem szakadt el tekintetemtől, ami bátorságot adott. Ő érte bármire képes volnék, eszméltem rá, ami hirtelen megálljt parancsolt könnyeimnek. Lenéztem a kezemen ártatlanul fénylő egyszerű karikagyűrűre. Mindössze annyit kell tennem, hogy leveszem. Ez a semmiség az egyetlen ami Drummond-hoz köt. Nincs semmi más… Egyedül ez a bilincs. Nem gondolkodva a következményeken lehúztam ujjamról és nem törődtem vele tovább. Allen akkorra már ott áll előttem.

Közel hajolt hozzám, úgy hogy ajkaimon éreztem leheletét, ahogy ismét bíztatóan súgta azokat a szavakat.

- Most vagy soha…  

Titkunkra nem azonnal derült fény, de hiba volt engedni a kísértésnek, hogy tovább maradjon a házban.  Nem a nyilvánvaló kötődés,a lopott pillantások és csókok okozták a vesztünk. Drummond hiába volt féltékeny, tökéletesen vaknak bizonyult az ilyesmire, különösen, ha az éppen az orra előtt történt.  Allen vakmerően még azt az ötletet is felvetette, amit darabjában valósított meg.

- Szökjünk meg együtt. – nézett reménykedve rám a sötét, göndör frufruja alól élénken ragyogó szemeivel, melyek a jáde kő árnyalataival játszottak.

- Bár mennyire is szeretném, ezt nem lehet. – kezdtem szigorú szomorúsággal – Nem akarok menekülni, Allen. De még inkább nem akarlak téged veszélybe sodorni, értsd meg…  - megsimogatva arcát még abban bíztam,hogy így könnyítem meg az elválást.

- Egész egyszerűen elengedsz majd, ha eljön az ideje?

Kérdésére képtelen voltam azonnal felelni.

- Egyetlen percig se hidd, hogy olyan egyszerű lesz… - jósoltam mit sem sejtve és naivan többet remélve ajkaira leheltem az utolsó szerelmes csókot.

A következő hajnal borzalmas hangokkal vert fel. Kiáltás és bútorok törése, a szolgálók és a háznép futkosása szerte szét az épületben. Még sem hittem, hogy akkora baj van.  Lementem persze, hogy magyarázatot kérjek a perpatvarra, de addigra nem találtam senkit a házban. Körbe járva, hátha még is rábukkanok valakire egy ennél rémisztőbb eseménynek maradványaira találtam.   A könyvtár szobát feldúlták, mindent felforgattak. Az asztal, de mégy a rögzített polcok is a nehéz könyvekkel…

Belém vágtak az emlékek. Mintha csak az életem múlna rajtam  semmit sem kímélve,legyen az ép vagy már törött, kutatni kezdtem  a romok között.  Azt kívántam bár ne találnám meg azt az árulót, de alig néhány perc elteltével, már nem volt egy csepp kétségem sem a felől, hogy a lehető legnagyobb bajt hoztam a fejünkre azzal, hogy meg váltam tőle.

Még mindig ugyan olyan szelíden csillogott, mintha csak gúnyolni akarná balsorsunkat.

Két egy mást követő lövés hangzott távolról.  Semmit sem gondolkozva futásnak eredtem a hangok irányába.

A kép ami fogadott, ma is kísért álmaimban.

Allen élettelen teste a kőúton végig nyúlva… Tátongó seb a mellkasán és vöröslő vér minden hol…

Olyan fehér akár egy márványszobor… Minden könyörület nélkül fölötte áll életem megkeserítő szörnyetege.   

Drummond mintha örömét letel volna a tébolyban, amivel a test mellé vetettem magam.  

Egyenesen az arcomba nevetett,épp úgy, mint mikor tudtomra adta,hogy a tulajdona vagyok csupán.  

Az szörnyű események sokkoltak, melynek eredménye  képp  elveszettem  agyam felett az irányítást,de ami még rosszabb a testem is,csak a pillanatnyi elmezavarnak engedelmeskedett.

A könnyek záporától már nem láttam semmit és a hangokból sem érzékeltem mást csak saját, tulajdon zokogásomat. 

Kezem érintette Allen addigra már jéghideg kezeit,ami  néhány napja még tele volt élettel és forrósággal.

Mindössze néhány rövid pillanatba telhetett, míg ujjaim megtalálták a fegyvert és rajta a csábító ravaszt…

- Most… vagy soha… - ziháltam kifordulva önmagamból. Aztán döntésre jutottam. Most.

Mind az ami ezután következett már nem maradt meg emlékeimben. Egyedül a kínzó tudat, hogy valóban elsütöttem a fegyvert ragadt meg bennem, hiánytalanul. És ez  épp elég ahhoz, hogy hagyjam felköttetni magam. 

Most vagy Soha 2.

Most vagy Soha 

( Now or Never )

2. rész

Az öt év lassan telt, hiába való és említésre sem méltó történésekkel. Az egyetlen, ami állandó és változatlan maradt a beletérődés, hogy jobb már sosem jöhet. Közeledett az évvége, ami szokatlanul kellemes és enyhe telet hozott.

Nem sok volt hátra a harmincegyedik születésnapomig. Megszoktam már, hogy ilyenkor sem számíthatok többre megmaradt barátaim jó kívánságainál, de ez az apró örömöt is felváltotta idővel valami olyan érzés, ami inkább fáradt elfogadás volt már, mint valódi boldogság…

Egy percig sem vártam meglepetésre. Ám három nappal a szokásos születésnapi, Szilveszteri bál előtt érkezett egy különös levelem.

- Nincs rajta a feladó neve… - állapítottam meg a borítékra meredve.

- Egy futár fiúval küldték. Azt mondta úgy kérték, hogy egyenesen ide hozza. – tájékoztatott a kis cseléd.

Egyszerű gyertya viasz szín boríték volt, könnyű papírból egyetlen pecsét, vagy jellegzetes ismertető jel nélkül, ami utalhatott volna a küldő személyére. Néhány percnyi gondolkodás után úgy döntöttem kinyitom, amit szobalányom nagy kíváncsisága kísért.  Vigyázva nehogy tartalmában esetleg kárt tegyek valahogy, jobbnak láttam egy levélkés segítségét kérni.

Minden féle durvaság nélkül sikerült hát felfednem a boríték tartalmát.  Egy csalódott hümmögéssel szobalányom tudtomra is adta, hogy nem ilyesmit várt, de én magam,  a meglepődöttségtől megigézve néztem a kezemben tartott színházjegyre.

- Mintha a Lady, nem kaphatna akármelyik előadásra különb meghívást. – jegyezte meg különös hangon, orrát felhúzva a lány.  

- Erről, had ítélkezzem én, drágám. – utasítottam rendre szelíd szigorral, de ez nem volt elég ahhoz, hogy fel fogja távoznia, kéne.

-  Elmegy rá, asszonyom? – érdeklődött kissé pimaszul.

Mielőtt válaszoltam volna, még szemügyre vettem hátha rejt még mást is a boríték, de az üres volt.

- Nem igen látom más módját annak, hogy kiderítsem kitől jött ez az apró, de figyelmes ajándék. – mondtam végül újra a kezemben tartott papírszeletre pillantva. A darab címén meg akadt a szemem.  Sosem hallottam róla, de még is ismerősnek tűnt. Megkockáztattam, hátha tud valamit felőle ez a kotnyeles kis hölgy az oldalamon, ha már más hasznát úgy sem veszem kíváncsiságának. 

- Hallott valamit erről a darabról? – tettem fel a kérdést engedve, hogy pillantást vethessen a feltüntetett címre.

- Most vagy soha. – olvasta fel kissé döcögve, majd színlelt hozzá értéssel lebiggyesztette alsó ajkát és hozzá tette – Új mű lehet. Ehhez még nem volt szerencsém…

Ráhagytam, mert magam is úgy véltem, hogy rá hibázott.

- Gondolom, az íróját sem ismeri. - mosolyogtam gondolataimba merülve. De az igazság az volt, hogy magam sem tudtam ki lehet.  A ma esti premieren nyilván kiderül, határoztam el magam végleg.

Míg öltözködtem ráébredtem sokkal inkább érdekel az író maga, mint a darab, de pontosan nem tudtam volna megmondani mit találtam annyira érdekesnek a címben. Azt sem értettem, hogyan és miért terelődött a levélküldés gyanúja mindjárt az íróra.

Mi csábítót találhatok egy ismeretlenben, aki valljuk be annyira sem képes, hogy tisztességgel megadja a nevét?

De nem akartam gorombának vagy modortalannak tűnni, így kocsisommal a pontos időben,a megadott helyre vitettem magam.

A függönyök felfedték a díszleteket. A történet bevezetőjét nem tartottam figyelemre méltónak, így néhány percet arra szántam, hogy tekintetem végig hordozzam az összegyűlteken. Amennyit a félhomályból kivehettem az arcokból,még annyira sem volt érdekes,mint az ami a darabban történt,így kénytelen voltam a színpadra koncentrálni.  Sóhajtva nyugtáztam magamban, hogy pontosan ugyan azt a sablon történetet látom viszont, amit már nem egyszer végig ültem.  Igyekeztem türelemmel lenni.

Álmomban sem hittem ugyan is, hogy a következő jelenetekben önmagam látom majd viszont.  Megdöbbenve eszméltem rá, az emlékeimben világosan élő emlékekkel egyező pillanatra.  A pisztoly és az egyességünk.

 Érzéseimmel harcolva kaptam kezem, szám elé, mert nem tudtam hirtelen hová legyek, vagy mit tegyek.

 Már értettem a címet, amit zavaromban mindjárt sértésként könyveltem el. Fel nem tudtam fogni, mért akarna bárki is ilyen emlékekkel provokálni?  Végül is a düh szögezett a székhez. Kényszerítettem magam, hogy bármit látok is végig nézzem. Reméltem, hogy a színpadról leolvasható valamelyest a vonásaimra erőltetett elszánt nyugalom, így mindjárt fel is szegtem állam, hogy nyomatékot adjak az üzenetnek. Még nem jöttem rá, melyikkőjük lehet, de volt egy olyan érzésem nem nagyon bujkál. Kiváló és a többiekét kétségtelenül magasan túlszárnyaló alakításával láthatóan mások figyelmét is felhívta magára az egyik fiatalember.  Erősen szemmel tartottam és szuggeráltam, hogy ne ő legyen az, mert attól féltem, ha még is így van nem élem túl a darabot, vagy ami rosszabb ő sem megy haza élve a színházból… Egyre inkább úgy tűnt, a szemtelennek nagyon is volt képe magára osztani önmaga szerepét! Abban már nem kételkedtem, hogy ez az egész az ő műve, de ezt többnek éreztem már puszta mókánál. Fogalmam sem volt mit akarhat.  Mi célja van ezzel? A töprengés azonban semmit sem segített. A darab zavartalanul ment tovább. Tehetetlenül néztem, ahogy újabb megdöbbentőnél megdöbbentőbb elemet és történés fedett fel a saját életemből! Könnyek marták a szemem, de már képtelen lettem volna megtörni azt a groteszk varázst, amivel rabul ejtett az emlékekből és véletlen megérzésekből szőtt melodráma. Szíven ütött, hogy ez a férfi, végül a saját kezébe véve a hősnő sorsát, mesébe illő és teljeséggel valószerűtlen szépségű befejezéssel zárta a történetet.  Amiről most már biztosan tudom, hogy sosem következhet be… Akkor először úgy döntöttem nem akarom viszont látni.

Semmit sem sejthettem az elkövetkező napokból. Erőmet összegyűjtve, minden gondolatom egy dolgon járt: a Szilveszteri bálon. Most még inkább részese akartam lenni a szervezésnek, mint bármikor korábban. Ugyan is kényszeríteni akartam magamat a felejtésre és úgy hittem ez által lesz a legegyszerűbb.   Megítélésem szerint eleget dolgoztam,hogy az az évi legyen, az eddigi legfényűzőbb   estély. A várva várt est leszálltéval elégedetten vettem tudomásul,hogy minden bizonnyal így lesz.

Szokatlan volt ,de mintha miden rossz érzés,amit idáig magamba fojtottam, egyszeriben eltűnt volna. Egyetlen kellemetlen gondolat sem fészkelte be magát a fejembe, amit jó jelnek tekintettem.

Egészen úgy tűnt, semmi vártatlan nem zavarhatja meg az év búcsúztatását.

Sok táncpartnerem akadt, így Drummond-ot  egy csöppet sem  izgatta,ha több figyelmet szentelve a táncparkett látványának, mint neki,csak úgy fél várról társalgok vele.  Semmi kedvem nem volt ugyan is lehangoló képét bámulni, ráadásul úgy, hogy túl sok figyelemre érdemes szó nem is hagyja el a száját.

Rendszerint még az ilyen eseményeken is külön utakon jártunk.

Persze többnyire ismertük egymás baráti körét, akit meg nem azt a rend kedvvért bemutattuk egymásnak.

Most sem hittem, hogy valami érdekfeszítő személységgel gyarapodott ismerőseinek hosszú listája, bár ő minden bizonnyal meg volt erről győződve.   

- Szeretnék neked bemutatni valakit, Claire. – szólt hátam mögül a jól ismert erős,de nem különösebben szép hang.

- Később alkalmasabb volna, nem gondolod? - próbáltam szabadulni tőle azt lesve ki vár  épp tánc partnerre. De csalódnom kellett.

- Szerintem tudnak nélkülözni, néhány percre, drágám. – mondta erélyesebben  Drummond. Bosszantott,hogy igaza van ezért még mindig hátat fordítva neki összeszedtem minden nyugalmamat. Felesleges volna ennyivel elrontani az estét, gondoltam.

- Örvendek a kedves barátjának… - mondtam egy csöppnyi érzelmet sem csempészve hangomba.

- A fiatalember előtt szép karrier áll. – a szörnyeteg hangjából csöpögő hízelgést nem tudtam mire vélni,így ezt nem is leplezve  felnevettem.

- Valóban? Gratulálok! 

- Minden bizonnyal híres színműíró lesz belőle. Mint színész már régóta jelen van a színpadon. De az első darabja épp három napja debütált a bátyám színházában.

A hogy ezeket a szavakat meghallottam éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból. Rejtély mi tartott talpon, de egy szobor lassúságával fordultam meg.  Mielőtt bármit mondhattam volna akár egy félkegyelmű úgy meredtem rá arra az arcra, amit úgy hittem soha nem látok viszont. Riadt tekintetem látva ő maga is elsápadt, de nem tudta levenni rólam a szemét. 

- Gondoltam, mivel eléggé otthon vagy a színházi dolgok terén… - folytatta a másik, de hangja egészen eltompult számomra – Talán váltanál néhány szót Miszter…

-  Allen Goodfield-el . – mondtam ki, csak utólag eszmélve rá tettemre, így gyorsan hozzá fűztem néhány szót – Vol… Volt szerencsém hallani felőle…

- Remek. -   Drummond észre sem vett semmit – Akkor nincs is mire fecsérelnem az időm, ha meg bocsátotok.

Allen mormogott valami köszönet félét, de nem volt valami meggyőző. Láttam kék szemeiben, minden vágy az, hogy a férjem a lehető leg messzebb kerüljön tőlünk.

- Sajnálom, én esküszöm,hogy nem tudottam. – ismerte be higgadtan, talán attól tartva, hogy  Drummond visszatér.

- Akkor mire véljem? – szegeztem neki a kérdést – Ez is csak ugyan olyan ugratás, mint az a förtelem? – éreztem, hogy a hangomban a kelleténél több indulat remeg.

Különös mód nem sikerült rá ijesztenem, csak még inkább tekintetembe fúrta tekintetét.

- Azt ajándéknak szántam. – jelentette ki szemrebbenés nélkül, aztán kissé elszégyellte magát.

Nyilván most döbbent rá, mennyire helytelenül cselekedett.

– Merész ajándék volt, most már átlátom.  – mély hangjában is érezhető volt a változás, de még inkább a szeméből sütött bocsánatkérő fény igézett meg,bár szavakban nem könyörgött elnézésért. 

Néhány hosszabb másod percbe bele tellett, míg újra szavakat tudtam erőltetni nyelvemre.

- Magyarázatot kérek. – szólaltam meg végül még mindig zavart és fátyolos hangon – Azt hiszem, jogom van hozzá.

Érezve, hogy dühöm már nem olyan veszélyes elmosolyodott, úgy ahogyan régen.  

- Sokáig küzdöttem az érzés ellen, Miss Gilmore. Aztán beláttam. – itt egy pillanatig tétovázott csupán, de nem félelemből, hanem, hogy arcomat kutathassa – Egészen mostanáig, nagyon hiányzott.